Forrás: www.litera.hu
A Petőfi Irodalmi Múzeum a 2013-as olasz-magyar évre szervezte meg a magyar írók Olaszországgal kapcsolatos élményeit tematizáló kiállítást. A magyar írók Olaszország-élménye sok esetben irodalmi volt: a latinos műveltség, Goethe útleírása, Shelley, Keats és Byron versei alapvetően meghatározták a század eleji magyar értelmiség Olaszországról való tudását. Ugyanezeknek a szerzőknek az itáliai utazásai pedig természetszerűleg felülírták – ritkábban megerősítették – ezt az idealizált Olaszország-képet.
A PIM kiállítása a virtuális és a valódi Olaszország közötti feszültséget mutatja be a magyar írók korabeli reflexióin keresztül. Ezek a túlnyomórészt magánlevelekből, újságcikkekből, útirajzokból, naplókból származó szövegek összetett képet adnak arról, hogyan alakult az egyes szerzők Olaszországgal kapcsolatos véleménye. A kiállításon szereplő írók számára Olaszország ritkán jelentette csak Olaszországot: a kiállításon felmerülnek a hagyomány, a szerelem, a halál vagy a nyelv kérdései is. Ezért szinte magától értetődő, hogy a kiállítási térben Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből választott részletek vezetik végig a látogatót.
A rendezők a század első évtizedeiben dolgozó magyar írók optikáját vették fel, amennyiben a kiállítási teret vonatbelsőre, hotelszobára, templomra és múzeumra, osteriára, sikátorra, tengerre, könyvtárszobára, studiolóra és zsákutcára osztották. Ugyanis ezek az Olaszországgal kapcsolatos toposzok (szimbólumok, közhelyek, motívumok stb.) jelentek meg a leggyakrabban a korabeli szerzők Olaszországgal kapcsolatos szövegeiben. Fülep Lajos, Babits Mihály, Elek Artúr, Ady Endre, Kaffka Margit, Cs. Szabó László, Márai Sándor, Gulácsy Lajos, a római iskola festői és más, a kiállításon szereplő alkotók sokféleképpen kötődtek Olaszországhoz. Olaszországi tapasztalataikra tematikusan egy-egy idézet, festmény, újságcikk, díszlet, fotó utal.
A kiállításon azonban mégsem a Bel paese (Szép ország) egyhangú apológiájával találkozunk, hiszen a magyar írók Olaszországgal kapcsolatos benyomásai is sokfélék voltak. Az ország egyszerre volt nosztalgia tárgya, grand tourok és ösztöndíjak célpontja, művészi inspiráció forrása és öngyilkosságok, emigrációs évek és sikertelen nászutak helyszíne. Így olyan, kevéssé ismert, de értelmiségtörténeti szempontból tanulságos sorsokba is betekintés nyerhetünk, mint amilyen – egyetlen példát említve – Gáspár Margité volt. Gáspár több módon kötődött Olaszországhoz: műfordítóként, olasz férje, majd olasz szeretője révén (aki maga Filippo Tommaso Marinetti futurista költő volt). A harmincas évek elején Gáspár Margitot a fasiszta pártban találjuk (korántsem egyedüli zsidó származásúként). Ugyanebben az időszakban Gáspár Miklós néven publikált (többek között a Nyugatban is), mert úgy gondolta, hogy a női társadalmi nem akadályozná az érvényesülésben. Az ötvenes években a Fővárosi Operettszínház igazgatója volt.
A kiállítás rendezésekor témaként rám bízott olasz futurizmust hozom további példának arra, hogy a magyar értelmiség milyen bonyolult kapcsolatban állt a korabeli Olaszországgal. A húszas és harmincas évek futurizmusának magyarországi sajtóvisszhangját vizsgálva például kiderült, hogy az irányzatról egészen meglepő interpretációk is születtek – attól függően, hogy melyik értelmezői közösség milyen szempontok szerint foglalkozott az irányzattal (politikai, művészetelméleti – vagy művészetelméletinek álcázott politikai –, morális vagy bulvár megközelítéssel). Így nevezhette kultúrpolitikai okokból a kormánypártiként ismert Budapesti Hírlap (saját szóhasználatával) „konzervatív hajlamú” újságírója az MTA-n hangutánzó költeményeket előadó akadémikus Marinettit „Isten áldotta művésznek” – míg éppen Kassák Lajos, a magyar avantgárd központi figurája igen gúnyosan írt az eseményről.
Dobó Gábor
