Igen nehéz, már-már lehetetlen vállalkozásba kezd, aki bármiféle jellemzést kíván adni a XX. századi olasz történelem talán legellentmondásosabb és legvitatottabb közéleti szereplőjéről. Nehéz őt méltatni, és nehéz nem elismeréssel adózni életútja előtt. Saját helyzetét ő maga úgy ítélte meg, hogy olyan korban vált fontos politikai szereplővé, amelyben – ahogyan az a címből is kitűnik – a középszerű ember is jelentős politikai tényezővé válhatott. Igaza volt? Vagy csak ő nézte volna le ennyire a körülötte tevékenykedő párttársait és politikai ellenfeleit? A hírhedt mondat állítólag 1992-ben hagyta el a száját, amikor pártja, a Kereszténydemokrata Párt (Democrazia Cristiana) általa vezetett szárnya államfőnek jelölte. Ha a mondat tényleg elhangzott, jól tükrözi a legendásan cinikus és öntelt ember személyiségét.
Belzebù – merthogy sok egyéb gúnyneve mellett (Moloch, Il Gobbo (‘a Púpos’), La Volpe ( ‘a Róka’), Il Divo Giulio (‘az Isteni Giulio’) így is nevezte a köznyelv Andreottit – politikai aktivitása (1947-1992) alatt hatszor töltött be államtitkári, huszonegyszer miniszteri és hétszer miniszterelnöki funkciót. Életpályája megkoronázását kétségtelenül az államfői hivatal betöltése jelentette volna, ám csupán álomfő maradt. Az álom nem vált valóra. A Köztársasági Elnök megválasztása napján párttársát, Oscar Luigi Scalfarót emelte a parlament a legfőbb közjogi méltóság székébe. Számára csak az örökös szenátori vigaszdíj jutott osztályrészül, amelyet egyre csendesebben és – hajlott korából és mindinkább elhatalmasodó betegségéből adódóan – egyre több parlamenti távolmaradással ugyan, de haláláig betöltött.
Andreotti nagy és súlyos hagyatéka a politikai erkölcs relativizálása. Annak a megkérdőjelezése, hogy vajon a politikusra ugyanazok az erkölcsi kényszerek vonatkoznak-e, mint bármely más halandóra. Andreotti tehát elkezdte mindazt, amit igen közeli utódja, Silvio Berlusconi folytatott, igaz, teljesen más formában. Andreotti – mély hite ellenére – a politikai erkölcs relativizálását a szervezett bűnözéssel és az akkoriban igen aktív szélsőjobb- és szélsőbaloldali terrorszervezetekkel való kapcsolat fenntartására terjesztette ki. A fő kérdés számára az volt, hogy a jó cél – a politikai közép hatalmon tartása – érdekében lehet-e, megengedett-e szövetkezni akár a gonosszal is. Berlusconit persze alig pár évvel később nem mozgatták ennyire magasröptű célok. Ő saját meggazdagodása és hatalma érdekében szövetkezett obskúrus szervezetekkel, majd újabban megkísérelte relativizálni saját – kiskorúakkal is folytatott – szexuális kicsapongásait.
Egyes körökben nagy felháborodást váltottak ki Franco Marino demokrata politikus Andreotti templomi búcsúztatása során elhangzott szavai. A politikus újságírói kérdésre reagálva kijelentette: „È morto un grande italiano“ (‘Egy nagy olasz halt meg’). Andreotti nagyságát vagy a demokráciára káros voltát bizonyosan az utókor fogja majd megállapítani és megítélni a történelmi objektivitáshoz szükséges idő elteltével. Az ítélethozatalig hátralévő időt mérő óra már ketyeg.
Annyi azonban bizonyos, hogy a Római Magyar Akadémiának is otthont adó, művészeti galériákkal és elegáns régiségkereskedésekkel tarkított hangulatos utca, a via Giulia egy meghatározó lakóval lett szegényebb. Kelemen János professzor, a Római Magyar Akadémia egykori igazgatója beszámolója szerint Andreotti egy kulturális rendezvény során kíséretével betért a kultúrintézet épületébe, az impozáns Falconieri palotába. Ahogy felnézett az értékes freskókra, a rá olyannyira jellemző szűkszavúsággal csak ennyit mondott: „La vecchia Roma!“ (‘A régi Róma!’) - majd távozott.
Berényi Márk
1 komment
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Robert Page 2013.05.20. 15:43:40
www.youtube.com/watch?v=9wq-OQ4Phs0
A meginterjúvoltak: Giulio Andreotti(Belzebú, Pipistrello, a fenti interjú időszakában külügyminiszter); Adriana Faranda, "bűnbánó" ex-vörös brigadista; Fausto Tarsitano, kommunista ügyvéd; Don Virgilio Levi, az "Osservatore Romano" főszerkesztő-helyettese; és Carlo De Gregorio, azon időszakban római főügyész.
Andreotti (szokásos) cinizmusa döbbenetes.