Az ideiglenes kiállítások termében, az alagsori, ablak nélküli, sötétszürke háttérben nyolc nagyméretű "Caravaggio-kép”, vagyis annak tűnő alkotás. A látvány lenyűgöző, és csak közelről nézve döbbenünk rá, hogy az ismert Caravaggio-festmények stílusában a legfejlettebb technikával készült fotókat látunk.
Michelangelo Merisi da Caravaggio (Milánó, 1571-1610) hányatott élete, művészete közismert. Az Ellenreformáció és a nagy pestisjárvány (1576) világában szegényen is magas rangú pártfogókra talál (Colonna hercege, Mario del Monte római bíboros). Korának finomkodó manierizmusára lázadó, provokáló, szinte brutális realizmussal reagál. Mitológiai témákat homoerotikus férfialakokkal ábrázol, bibliai jeleneteket profán, erőszakos realizmussal jelenít meg. Krisztus, Mária, a szentek modelljeit környezetéből, az utca, a kocsma, csavargók, prostituáltak alvilágából választja. Az idillikus, statikus háttér helyett hétköznapi életképek jelennek meg. A fény és árnyék egyedi alkalmazása részletekre bontja, és ezekre irányítja a figyelmet, a térbeliség több-dimenziós látszatát keltve. Képei történeteket és azok drámaiságát tükrözik, mai szemmel nézve mintha fotókat, pillanatfelvételeket, filmrészleteket látnánk.
A 20. század újra felfedezi, elsősorban Roberto Longhi (1890-1970) nemzetközi hírű művészettörténész, író, műgyűjtő munkásságának köszönhetően, aki 1951-ben Milánóban, a Palazzo Reale impozáns épületében nagy visszhangot keltő kiállítást rendez egy katalógus (Firenze, Sansoni) kíséretében: "Mostra del Caravaggio e caravaggeschi". A kiállításnak óriási sikere nyomán Caravaggio ismét a figyelem középpontjába kerül, szinte a 20. század legnépszerűbb festőjévé, egyfajta prebarokk celebbé válik, és számos modern művész inspirálója lesz. Európai és amerikai underground képzőművészek átirataiban, zenei és színházi produkciókban, életrajzokban*, továbbá filmekben is találkozunk alakjával. Derek Jarman angol filmrendező, képzőművész, díszlettervező, író, szándékosan marginális művész, az európai underground és punk kultúra meghatározó egyénisége (1942-1994) 1986-ban készíti el Caravaggio című, méltán híres filmjét, amely nemzetközi elismerést kap (a berlini Aranymedve-díjat). A személyes hangvételű, Caravaggio festményeinek világából, szerkezetéből kiinduló, szándékoltan lassú tempójú lírai film mesterien festi meg a gyarló emberi lényben a brutalitás és az érzékenység-érzékiség kettősségének ellentmondását, amit a középkori csavargó költő-előd, Villon az Ellentétek balladájában örökérvényű tömörséggel - Szabó Lőrinc fordításában - így fogalmaz meg: "Befogad és kitaszít a világ".
Andrea Angione (Orbetello, 1977) toszkán képzőművész, fotós, filmes, aki tanulmányai után (Grosseto, Firenze) a modern technika eszközeinek ismeretében, azoknak lehetőségeit kihasználva a régi olasz mesterek, Reni, Tintoretto, Bernini, majd elsősorban Caravaggio világát eleveníti fel. Rövidfilmeket készít, melyek gyors elismerést hoznak számára (Arte Montadori díj, 2009, Biennale di Verona, 2014). A digitális technika révén, továbbá filmes és képzőművészeti ismeretei alapján jut arra a felismerésre, hogy ezeket vegyítve egyedi, sajátos alkotásokat hozhat létre. Orbetellói stúdiójában a modern technika minden lehetőségét felhasználva régi mesterek műveit állítja színpadra, ezeket lefényképezi, majd - sajátos egyéni átiratában és rendezésében - festővászonra viszi. Modelljeit - szintén a nagy előd nyomán - saját hétköznapi környezetéből és az utcáról veszi. A világítástechnikai lehetőségek pontos ismeretében természetes és szinte törvényszerű lesz számára Caravaggio utánozhatatlan, alapvetően a fény és árnyék meghatározó kettősségére épített képeinek világa.
A kiállítás sorban az utolsó képe, amely egy külön boltíves részben van elhelyezve, a "La Caduta" [A bukás], vagyis a bibliai Pál-fordulás története. A nagyméretű, 230x175 cm-es mű (minden Angione-kép a Caravaggio-eredeti nagyságában jelenik meg) középponti figurája a ló, amely alatt egy szinte kétségbeesetten kapálózó, tiltakozó római katonát látunk. Caravaggio 1601-ben festett freskóján (Róma, Santa Maria del Popolo templom, Cerasi Kápolna) a ló felső testéből és felemelt lábából árad a fény Saul fekvő alakjára és lezárt, világtalan szemére. Ismert mozzanat, hogy Saul visszanyeri látását, "megvilágosul", keresztényüldözőből hittérítő és mártír lesz. A háttérben azonban nem egy Krisztus-arc, hanem egy öregember feje látszik. Mit jelent mindez? A művészettörténészek szerint a középponti helyet elfoglaló ló nagy tömege a keresztényüldöző Saul és általában a hitetlen ember bűneinek tömegét szimbolizálja. Angione szabad és független képzelete más megvilágításban komponálja meg a damaszkuszi úton történt eseményt. Ezúttal nem egy ismeretlen embert választ modellül Saul pálfordulásának jelenetéhez, hanem egy ismert művészt, egy ellentmondásos személyiséget, akitől szintén nem áll távol a biblikus Pál-fordulás mozzanata. Angione modelljeként Giovanni Lindo Ferretti (1953) énekes, író, az olasz punk atyjának tartott zenész változik római katonává. Az aktivista, provokáló kommunista, az egykori OKP tagja Massimo Zombival való, 1982-es találkozása után hozza létre rock-együttesét, a CCCP - Fedeli alla linea-t, óriási sikerrel. A kommunista rock-zenész, az ellentmondásos, változó politikai nézeteket valló ember az utóbbi években visszatért gyerekkora vallásos világához. Az alternatív, kísérleti kemény rock-zenét egyházi énekek teszik lágyabbá. Ferretti visszatért szülőfalujába, a hegyek közé, ahol létrehozta alapítványát és Cerreto Alpiban a gyökerekhez, a természethez való visszatérés vágyával közösséget alapít.
Andrea Angione más szerkezetbe és más megvilágításba helyezi a bibliai jelenetet. A sötét háttérbe beleolvadó fekete ló feje a fekete földhöz közelít, esés előtt. Közelebbről nézve látható, hogy a csodálatos fekete ló - mint az isteni jelenlét szimbóluma - szinte belerobban a sötét világba. A lóról leesett, római öltözetű Ferretti felemelkedni próbál. A fények fájdalomtól eltorzult arcát, segítségért könyörgő nyitott szemét, felemelt jobb karját, szívére szorított bal kezét és társának segítő karját világítják meg. A caduta, a felismerés és a felemelkedés útja lesz. Caravaggio freskója a XX. század dokumentumfotóihoz (mint például Capra háborús felvételeihez) hasonlóan a pillanatot, azt az egyszeri, jelképes aktust jeleníti meg, amely az egyénre vagy épp a történelmi folyamatokra döntő hatással lesz.
Angione kiállításának a címe (a Terribilis est locus iste mondás) első nagy visszhangot keltő kiállítására utal, amelyet Caravaggio magányos, erőszakos halálának helyszínén, Porto Ercolében rendezett, mely a festő utóbbi években azonosított testi maradványainak méltó nyughelye, s mely a 20. században a világ jet-setjének luxus üdülője lett. A gyakran félreértelmezett latin mondat az Ószövetség 28.-17. mondata: "Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!", mondja az álmát magyarázó Jákob. "Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai fel és alá járkálnak rajta… Íme, én veled leszek, és őrződ leszek, bárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Nem hagylak el…" (28. -11-16. Szentírás, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest,1999). Talán ez az isteni mondat világítja meg a Caravaggio/Angione-kép gondolatiságát, legfőbb üzenetét. A fentről jövő, embert, állatot, földet besugárzó fényt is az isteni gondviselés árasztja.
A helsinki Angione-kiállítás első hét képe - egészében vagy egy részletet kiragadva - aprólékos precizitással állítja kompozícióba a Caravaggio-képek biblikus jeleneteit: 1. Titusz, a tolvaj keresztre-feszítése; 2. Az emmauszi vacsora; 3. Szent András keresztre feszítése; 4. Krisztus megostorozása; 5. Mária Magdolna extázisa; 6. Szent Ferenc; 7. Szent Jeromos jelenése.
A valós szereplők arcán, izmos vagy megkínzott ráncos testén a caravaggiói meleg és kegyetlen fények játszanak, melyekből érzelmek, szenvedés vagy extázis, az emberi test nedvei, bűzei áradnak. A megfeszült izmok mellett és mögött az utca, a nyomor sara és bűze, ahogyan Caravaggio egykor megbotránkoztató képein is.
A sors fintora, hogy Angione egyik kedvenc modellje, "hőse" (Szent András, Szent Jeromos) egy közismert, kedves boszniai bevándorolt, Tomo nem más, mint egy Orbetello utcáin élő, nyomorult hajléktalan, aki Angione segíteni akarásának ellenére az utca áldozata lesz: megfagy.
Múlt és jelen, művészet és valóság, szakrális és profán, fény és árnyék örökös kettőssége szociális érzékenységgel párosul Caravaggio és Andrea Angione eredeti tehetségében és a kiállítás foto/computer-art remekműveiben.
Daoudal Gertrud
*Például: Robert Payne, Caravaggio, W.H.Allen, London,1969, vagy Domonique Fernandez, La course á l'abime [(Rohanás a végzetbe], Bernard Grasset, Párizs, 2002).
