Az elmúlt év őszén két költő is járt Budapesten az Olasz Intézet meghívására: a Rómában élő Valerio Magrelli és a genovai Claudio Pozzani. Tartalmas estjeiket – annak reményében is, hogy a sorozat az idén folytatódik – egy-egy versükkel idézzük.
Valerio Magrelli
A költő családja
La famiglia del poeta
Nagyon szeretjük egymást,
de minden összetűzés egy ménkűcsapás,
szorongva, összezárva,
minden percben egymás mellett
a sors kötötte kicsi zsákban:
jól hallatszik a csattogás,
ahogy össze-összekoccanunk!
Nálunk sosincs éjszaka
villog a fény s megvilágít,
valahányszor összeérünk.
Szeretjük mi nagyon egymást,
de vakít ez a szeretet,
s van, amikor meg is éget.
Olyan ez a család együtt,
mint egy csomó kovakő.
(Szirti Bea)
Claudio Pozzani
Magadban keresd a hangot ha nem érzed
Cerca in te la voce che non senti
Magadban keresd a hangot ha nem érzed
fald fel a mindenséget ha nem érted
Alacsony házak alpesi tetővel
rothadó ereszük esőt könnyezik
Föld szaga, levelek, tócsák szaga
és gyászos tájak fehérlő márványból
Magadban keresd a hangot ha nem érzed
fald fel a mindenséget ha nem érted
A sár mélyén férgek hevernek
acél folyókban úszkálnak egerek
Köd füstje, villámgyors autók
szapora aszfalt-tésztát legelnek
Magadban keresd a hangot ha nem érzed
fald fel a mindenséget ha nem érted
Kréta-árnyak baktatnak lankadtan
kúpfejüket ingatják egyre csak mélyebben
Ferde rémképek vetülnek a hosszú falakra
menekülés és fríz lovak csapata egyszerre
Magadban keresd a hangot ha nem érzed
fald fel a mindenséget ha nem érted
(Szkárosi Endre)
