Az Itadokt Filmklub keretében programra tűzött Marco Ferreri-film, A nagy zabálás (La grande abbuffata,1973) vetítése ugyanolyan nyugodtan zajlott, mint 2013-ban - Andrea Ferréol és Michel Piccoli jelenlétében - Cannes-ban, a botrányos bemutató 40. évfordulóján.
Daoudal Gertrud
"Ebben a filmben a halál szinte "játéknak" tűnik, amiből még van menekülés: egy hajó, amely egy romantikus szigetvilág felé visz"
A film egyik jelenete
A cannes-i filmfesztivál történetének legnagyobb, legzajosabb, legszégyenteljesebb, legellentmondásosabb, legvitatottabb, politikai és morális vitákat egyaránt kavaró filmbemutatóján a Párizsban élő olasz rendező alkotása Franciaországot képviselte 1973. május 21-én.
A mű befogadását nagyban nehezítette Ferreri eszközrendszerének kihívó jellege, hogy a filmben az emberi test fiziológiai mechanizmusai tárulnak fel, a testnyílások nedvei, gázai, bűzei áradnak a képernyőről, miközben a néző kínosan feszeng. Ily módon A nagy zabálást ma is nehéz vizuálisan «megemészteni».
Marcello (Marcello Mastroianni), az Alitalia vezető pilótája igazi "latin lover"; Ugo (Ugo Tognazzi) egy elegáns párizsi étterem tulajdonosa, a színész közismerten kitűnő szakács a magánéletben is; Michel (Michel Piccoli) neves médiaszemélyiség; Philippe (Philippe Noiret) törvényszéki bíró, a karteziánus francia nagypolgár megszemélyesítője..
A forgatókönyv kozmopolita alkotói triásza már önmagában is figyelmet érdemel. A francia Francis Blanche (1921-1974) a rádió, a tévé, a színház, a chanson egyik legnépszerűbb humoristája, a kedélyes francia feketehumor sokszínű képviselője. Marco Ferreri (1928, Milánó -1997, Párizs), az eredetileg állatorvosnak készülő filmproducer-rendező különc jelensége az európai filmnek. Nonkonformizmusa, az emberiségről alkotott anarchista, nihilista víziói miatt a kritika és a könyörtelen cenzúra tárgya és szenvedő alanya, gyakran már filmjei elkészülte előtt.
Reklám- és dokumentumfilmek után 1951-ben a "Documento mensile" filmes folyóirat megalapítója, és már ekkor a legnagyobbakkal (Viscontival, De Sicával, Fellinivel, Zavattinivel) dolgozik. 1956-ban a francói Spanyolország diktatorikus szürkeségében fedezi fel egy szatirikus lap újságíróját, Rafael Azconát (1926-2008), akivel életre szóló baráti és munkakapcsolatot teremt. Így lesz Azcona Ferreri legtöbb filmjének forgatókönyvírója, Carlos Saura és még számos spanyol rendező munkatársa. Három közös munkájuk, az El pisito (A lakás, 1959),; a Los chicos (A gyerekek, 1959), majd az El cochecitos (A tolókocsi, 1960) a spanyol elesettek világából ad keserű szatírát. Ferreri a neoralizmus élvonalába kerül, de éles társadalomkritikájával, provokatív stílusával el is különül tőle. A fekete humorra, iróniára érzékeny rendező még egy fontos elemet merít a spanyol kultúrából, ez pedig a Goyát is jellemző groteszk ihletés. A valóság képi leírása annak eltúlzásával, eltorzításával válik még láthatóbbá. Ferreri 1961-ben tér vissza Olaszországba, ahol ellentmondásos filmek sora következik, melyekben különösen a családi környezetet , a férfi-nő viszonyt, a házasság intézményét vizsgálja. Ekkoriban készül A méhkirálynő (Una storia moderna: l'ape regina, 1963), melyben a jó családból való, vallásos polgári lány egy év alatt szinte felfalja férjét, mert mindenáron gyereket akar – valamint A majomasszony (La donna scimmia, 1964), mely egy szörnyű házasság és a női kizsákmányolás története. Ferreri Buñuelhez méltóan támadja a túlzott és képmutató vallásosságot, az egyház és a házasság intézményét.
A magát marxistának valló Ferreri "vigyázó szeme" a 68-as diáklázadások idején Párizsra irányul. Ekkor készül a Dillinger halott (Dillinger è morto, 1969) című filmje, melyet a 1969-es cannes-i filmfesztiválon mutatnak be, olyan filmek társaságában, mint az Easy Rider (Denis Hopper), az If (Lindsay Anderson), a Z (Costa Gavras), illetve versenyen kívül Tarkovszkij Andrej Rubljov-ja. A zsüri elnöke Luchino Visconti. Ferreri filmje, amely az elüzletiesedett fogyasztói társadalomban, az atomhalál árnyékában (ilyen probléma lehetne ma például a klímaváltozás) élő, magányos, elidegenedett modern ember életének mikroszkopikus vizsgálatát adja, díjat ugyan nem kap, a kritika viszont elismeréssel fogadja.
Ebben a filmben a halál szinte "játéknak" tűnik, amiből még van menekülés: egy hajó, amely egy romantikus szigetvilág felé visz. A befejező képsorok már A nagy zabálás totális kiúttalanságát vetítik előre: a hajó és a tenger vörössé válik, a forradalmi változások vértengerbe torkollnak, az álomhajóból halálhajó lesz. Ehhez képest A nagy zabálásban a halál már életprogrammá válik: együnk, hogy meghaljunk! Ferreri jól szituált, vonzó férfi
hősei egy elegáns párizsi villába vonulnak el egy hétvégére. A kivonulás, a világtól való elzárkózás közkedvelt irodalmi toposz, amelynek ősképeit legalább a platóni Lakomáig nézehtjük vissza. Banálisnak tűnő program, amit csak a nagy mennyiségű hússzállítmány kérdőjelez meg… A film itt is hármas szerkezetű. A prológusban a szereplőket létformájukat meghatározó környezetükben látjuk viszont. Marcello, a nőfaló pilóta óriási sajtokat gurgató stewardess-szeretői előtt kakaskodva száll ki az Alitalia gépéből. Ugo, az elegáns étterem vezetője konyhakéseit rendezve menekül megunt, sznob feleségétől. Michel, a neves tévéproducer pop-art berendezésű stúdiójában adja át lányának lakása kulcsait. Öltözete feltűnést keltően, színesen gay. Philippe, a bíro nagypolgári lakásában próbál elszabadulni anyáskodó, a szerető szerepét is betöltő dadájától. A cselekmény helyszíne egy elegáns villa Párizs szintén elegáns 16. kerületében. A forgatás helyszíne valóban Boileau egykori lakhelye, a róla elnevezett utca 68. számú házában, ma a Vietnami Nagykövetség épülete. Boileau (1636-1711) a francia klasszicizmus elméletírója, aki Ars poetica (1677) cìmű művében fogalmazza meg alapelveit: a költő/művész feladata a józan ész, az igazság és az erkölcs szilárd talaján állva ábrázolni és bírálni a valóságot. Boileau a klasszikus irodalomfelfogás alapján határozza meg a hármas törvény elvét :"…történjék egy eset, egy helyen,egy napon - kezdettől végig azt lássuk a színpadon." (Rónay György fordítása) A rend, a ráció, az erkölcs biztonsága azonban már nem létezik többé. A Boileau-villába Ferreri hősei az élvezetek eltúlzásával meghalni jöttek. A látványos kulináris élvezeteken túl a szexuális élvezetek sem hiànyozhatnak a menűről. A megrendelt, három sovány prostituált "termék" ellentéte lesz - Andrea Ferreol,bátor alakításában - az ősi, "lágy…és másfél mázsa" nő archetípusa. A szexualitás, miden túlzás ellenére, erotika nélküli. Marcello a sok evéstől impotens lesz, a WC-kagyló szétesik, és az ürülék rázuhan. Ekkor határozza el, hogy elmegy. Reggel Bugattijában megfagyva talál rá Michel, aki üvöltve sír. Elfojtott vonzódás? Mindenestre ő lesz a második halott. A nőiesen hajlékony balettmutatványai helyett már csak szánalmas mozdulatokra képes, hiú férfi a teraszon hal meg, saját ürülékében. Holttestét Marcellóé mellé teszik a hatalmas üvegfalú hűtőkamrába. Így szótlan tanúi Ugo halálának is, aki már ülni sem tud. Konyhaasztalán fekszik (ezeket a jeleneteket valóbanTognazzi konyhájában vették fel), és miközben Philippe eteti, Andrea, arcán a szánalom könnyeivel, megpróbálja kielégíteni.
Másnap Philippe, a cukorbeteg, a két óriási mellet formázó puding evése közben hal meg, mintegy belefúlva Andrea keblébe, Boileau fája alatt. A prostituáltak már régen megfutamodtak, Andrea egyedül marad. Az epilógus helyszíne a kert. Fauchon híres étterméből újabb csodálatos hússzállítmány érkezik, amelyet Andrea kérésére a kertben tesznek le. Ahogy a hűtőkamrában a halottak ülő testhelyzetben nézik az élőket, úgy szemlélik az elegáns kutyák a kertben lerakott, evésre szánt, lehűtött állatokat. Andrea csöndesen bemegy a házba. Meghalni? Túlélni? Gyászolni ? Enigmatikus befejezés. A film vulgaritása mögött érzékenység, jóság, együttérzés, szánalom van, és kitűnő, egyszerre vérbő és keserű humor. Tognazzi Brando-imitációja meglepő és felejthetetlen (akárcsak Fellini Satyricon (1969) című filmjében alakított szerepében – Trimalcione -, amikor is lakomát ad). Ferreri filmje a polgárság, sőt, az európai kultúra csődjét, értékvesztését jeleníti meg, akárcsak a legnagyobbak: Pasolini, Buñuel, Bertolucci. Peter Greenaway filmje, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) akár hommage is lehetne A nagy zabáláshoz.