A XVIII. Olasz Filmfesztiválon hazánkban is bemutatták Claudio Noce új filmjét, a Miatyánkot. Önéletrajzi ihletésű alkotásában a rendező bepillantást enged egy kisfiú életébe, aki szemtanúja volt az édesapja elleni terrortámadásnak. A téma azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a főszereplő Valerióval egyidős lehettem, amikor az itáliai ólomévek szele Magyarországon is megcsapott minket. Aldo Moro elrablásának, majd meggyilkolásának a híre gyerekkorom egyik legfelkavaróbb eseménye volt. (A kereszténydemokrata politikus Magyarországon is járt, sőt, későbbi iskolámba, a budapesti Szent László – akkori nevén I. László – Gimnáziumba is ellátogatott.)
Nagy várakozással ültem be a távmoziba, ahol némi csalódás ért: lemaradt a film utolsó néhány perce, a drámai végkifejlet kellős közepén „elszakadt a filmszalag”, már a filmvégi stáblista ment, mire helyreállították. Reklamációmra és a film végére vonatkozó kérdésemre a filmszínház munkatársai eddig nem reagáltak, így a főszereplő titokzatos barátságának a története végleg a homályba vész. Mintha Rómeó és Júlia történetének éppen a végét takarná el az idő előtt diszkréten leereszkedő színházi függöny. Megpróbálom átértékelni a veszteséget: így legalább nem írok spoilert, és a lényeg talán nem is az, amit elsőre annak gondolunk.
Azt pedig, hogy a film nagyszerű, már az első néhány perc után tudni lehetett. Nem konkrét eseményeket beszél el, nem ismereteinket bővíti a korról, hanem a kor hangulatát idézi fel, elsősorban a főszereplő kisfiú által elszenvedett traumát érzékelteti nagy empátiával. Valerio gyönyörű szőke gyerek, ártatlanságot sugárzó lényével ellentétes a szituáció, amelybe az élet sodorja. Egyik nap apja kurta, furcsa telefonhívását hallgatja ki a másik szobában lévő telefonról. Másnap lövöldözésre ébred. A végeláthatatlan rémálom: ahogyan kétségbeesett anyja után rohan lefelé a lépcsőn, a római bérház felső emeletéről. Pontosan így van ez, amikor szeretteink életéért aggódunk: egyszerre nagyon sok a lépcsőfok, és nagyon hosszú az út, ami elválaszt tőlük! A földön egy véres, haldokló ember hever. Nem, nem az ő apja az, de sokáig nem mondják meg Valeriónak, hogy mi is történt imádott édesapjával, azt sem tudja, él-e, hal-e. Anyja és a rokonok jószándék vezérelte titkolózásukkal akarják megóvni biztonságérzetét, de éppen az ellenkező hatást váltják ki vele. Szorongásban leélt hétköznapok veszik kezdetüket. Óriási az öröme, amikor apja gyógyultan tér haza a kórházból, de szülei állandó nyugtalansága benne is fokozott feszültséget és félelmet kelt. Apáca tanítónője hősként emlegeti a terroristák ellen harcoló apját, az osztálytársak azonban másként reagálnak - kiközösítik. A váratlanul felbukkanó kócos, piszkos, lopós barát társaságában lesz újra felszabadult és vidám. Vele végre sikerül „kijátszania magából” a rémképeket. A calabriai utazás, a vidék nyugalma is jót tenne neki, de a felnőttek gyanakvása, apja testőreinek árnyéka oda is elkísérik. Mint egy visszatérő álom, újra feltűnik a különös barát, Christian is, hogy ismét kiszakítsa sorstársát, Valeriót a felnőttek gondterhelt, tabukkal teli, zárt világából. De ki is ő valójában, és sikerrel jár-e a küldetése?
Claudio Noce egy nyilatkozatában elmondta, hogy a filmbéli barát a valóságban nem létezett. A merényletet valóban elkövették édesapja, Alfonso Noce ellen, aki a terrorellenes egység helyettes vezetőjeként dolgozott, ám akkor ő még csak másféléves volt. A filmben generációjáról, a hetvenes években született és felnövekvő magányos és engedelmes, szinte láthatatlan gyerekekről kívánt szólni, akiket „elnyelt a felnőttek cigarettafüstje”.
Az apát alakító Pierfrancesco Favino elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Volpi Kupát az idei Velencei Filmfesztiválon.
Hegedűs Anna