Az észak-olasz központok után San Giovanni napja óta Firenzében is hivatalos kiállítóhelye nyílt a huszadik századi művészetnek. A firenzei kulturális örökség fontos, de kevésbé köztudott vonatkozásait felsoroló gyűjtemény a Santa Maria Novellával szemben álló, Michelozzo loggiájáról ismert Spedale delle Leopoldine épületében kapott helyet.
Balázs Kata
"...a város, úgy tűnik, éppen az alternatív, „alulról jövő” kezdeményezésekkel épült be a leginkább a nemzetközi vérkeringésbe "
Ebben az épületben volt korábban az Alinari fotótörténeti múzeuma is. Ez a honlap információi szerint jelenleg átépítés alatt áll, és sokunk számára szomorú hír lenne végleges bezárása, de kárpótol, hogy a városvezetés és különböző cégek által támogatott Museo del Novecento megnyitása lehetőséget biztosít Firenze modern művészeti örökségének méltó helyen való bemutatására, és fontos állomást (végkifejletet?) jelent a város huszadik századi művészeti múzeumát övező, csaknem félévszázados vitákban és történetekben.
Carlo Ludovico Ragghianti kritikus az 1966-os hírhedt firenzei árvíz után vetette fel a toszkán fővárosban létrehozandó, huszadik századi nemzetközi múzeum ötletét, hogy Firenze megsérült klasszikus művészeti örökségét modern alkotásokkal helyettesíthetővé tegye, és a reneszánsz központjaként ismert város modern művészeti központtá alakulhasson. (Felidézve persze a Marinetti-féle passatismóval való szakítás vágyát is.) A terv szerint a múzeum attól az időszaktól kezd gyűjteménye építésébe, ahol a Palazzo Pitti modern művészeti kollekciójáé véget ér.
Ragghianti ennek érdekében olasz és külföldi művészeket, gyűjtőket keresett meg, hogy felajánlásaikkal alapozzák meg a kollekciót. A terv ugyan széleskörű támogatást élvezett, de az így összegyűjtött művek egészen mostanáig a firenzei múzeumok raktáraiban pihentek, megszakítva Ragghianti egy-egy kiállításával, illetve intézményalapításra tett kísérletével.
A frissen nyílt, társművészeti eseményeket is befogadó és időszakos kiállítások megvalósítását is tervező, háromszáz művet felvonultató múzeum kurátorai (elsősorban Valentina Gensini, a múzeum tudományos szakértője) a városhoz került gyűjtemények és művészhagyatékok – ezek között olyan jelentősek is vannak, mint az Alberto Della Ragione-kollekció --egy-egy önálló egységben való bemutatása mellett a huszadik századi művészet lokális (firenzei, illetve toszkán) történetét is igyekeztek láthatóvá tenni. Így például a firenzei divatesemények történetével is foglalkozik szekció (nem Milánó volt ugyanis az első és eredeti olasz divatközpont és -helyszín, hanem 1951-ben egy firenzei villa, majd a Sala Bianca a Palazzo Pittiben!), valamint a Maggio Musicale Fiorentino 1933 óta létező előadóművészeti-zenei fesztiváljának képzőművészeti vonatkozásaival is.
A többszintes, kutatásoknak is helyet biztosító helyiségeket és előadótermet is magában foglaló múzeum egészét nézve a Firenze modern művészetének történetét bemutató egységek közül a második világháború utáni időszak kiállítása izgalmasabbra sikerült, mint a század első felének tárgyalása. A jól követhető kommunikációs designnal elkülönített szekciók közül az egyik az 1988-as Velencei Biennálén kiállító három firenzei szobrásszal (Antonio Catelanival, Daniela De Lorenzóval és Carlo Guaitával) foglalkozik, akik a „szobrászathoz való visszatérés” nevében a korszakban uralkodó transzavantgárd és posztmodern tendenciák mellett.is elismert alternatívát jegyeznek.
A hatvanas-hetvenes évek firenzei művészcsoportjainak, alternatív kiállítóhelyeinek (Schema, Zona, art/tapes/22), a városban aktív kísérleti zenei kezdeményezéseknek, a radikális építészetnek, a vizuális költészetnek szentelt és a korabeli kiállítási gyakorlatot, ösztöndíjrendszert is bemutató, izgalmasan tervezett és kialakított terek informatívak. Az itt kiállított, jól válogatott dokumentumok, hanganyagok és művek, installációk mellett eltörpül az utóbbi időszakban előtérbe került Novecento folyóirattal, a metafizikus festészettel vagy akár a Firenzéhez is szorosan kötődő futurizmussal foglalkozó második emelet. Izgalmas tanulságként vonható le, hogy a város, úgy tűnik, éppen az alternatív, „alulról jövő” kezdeményezésekkel épült be a leginkább a nemzetközi vérkeringésbe – mindez pedig meglepően erős kapcsolatot mutat a pusztító és az egész civilizált világot lesújtó nagy árvíz következményeivel, a város újjáépítésével.
Az előadóteremként is használható teraszon a Firenzéről alkotott „képet” (imázst) feldolgozó montázs látható, amely az olasz és nemzetközi filmművészet Firenzét bemutató, rá utaló snittjeit vonultatja fel.
