1895-től volt hivatalos kulturális kapcsolat Olaszország és Magyarország között. A két világháború közötti időben Olaszország különösen kedvelt úticélja lett a magyar tudományos és művészvilágnak, mivel intenzíven fejlődtek a két ország kapcsolatai. 1927-ben nyílt meg a Collegium Hungaricum Rómában, amely az ötvenes évekig számos magyar művészt, építészt, tanárt, teológust fogadott és kísért figyelemmel. Az Újholdasok generációja volt az utolsó, amely e termékeny évtizedekben eljutott Itáliába.
A kiállítás látogatója képet kap arról, hogy az önértésnek hányféle tradícióját mozgósították az Olaszországban időzők. Az idealizált szépség átélése és elvesztése, a világtörténelem tapintható nyomai, a szellemi nagyság utáni vágy - és nyilván a megismert városok mindenkori valósága, bár ez látszik a legkevésbé - olyan gesztusokra indította a művészeket, amelyekkel végső soron a saját életüket értelmezték újra. Imitációval, odaadással, az eleve magukkal hozott emlékek extatikus felismerésével és fájdalmas búcsúkkal. „Letörünk egy téglát, egy kavicsot a latin szellem padlójából, és továbbmegyünk”, írta erős önreflexióval Kosztolányi Dezső. (Jékelynek volt is egy téglája, padlótöredéke.) „Ebben a városban van elrombolva, elépítve és fölépítve minden, amiből a mi lelkünk összerakódik,” így Ady.
A kiállítás finom pszichológiai érzékkel (a tárlatvezetés pedig egy karikatúrarajzoló humorával) érzékelteti a megélés különbségeit. Arra koncentrál, ami lélektanilag és motivikusan azonos, az Itália-élményre. Annak kultúr-, eszme-, motívum-, műfaj-, társadalom-, politikatörténeti hátterével nem foglalkozik expliciten. A látottak elhelyezését és a magyarázatkeresést a látogató műveltségére bízza; inkább impressziót akar adni, mintsem ismereteket közölni. Ekképpen a kiállítás maga is műalkotássá változik, amely esztétikájában és szellemi megközelítésében is a szuvenírek vágyakozó kultuszteremtése és a mindebbe belekérdező megismerésvágy között ingadozik.
A kiállítás egyik főhőse Marinetti, a fasizmussal kacérkodó futurista költő, a másik az érzékeny, a háborúba beleőrülő Gulácsy Lajos. Közben a mellékszereplők, Szerb Antal, Péterfy Jenő, Gáspár Margit, Fülep Lajos, Márai, Babits, Csáth... és a bejátszott amatőr videókon felbukkanó házaspár. Történetek és megközelítések, amelyeknek csak felsejlik az egyszerisége. A kiállítás számtalan témát vet fel, lehetséges aspektusokat (pl. érzéki benyomások, a múlt tapasztalata, emlékezés, a katolikus vallás esztétizálása, Dante-kultusz, hatástörténet, útirajzok), de egyedi megvalósulásaikat nem választja szét. A motívumok, gondolattöredékek, a széttartó élmények azonos tárgyai, Olaszország darabkái, összeérnek, összemosódnak. „Incipit vita nova... Mindenki keresse saját halálát”, ezzel bújunk ki az Utas és holdvilág sikátorából. Egy Csáth-idézet fojtogatóan közbeszól, rossz jövőt jósolva, mellette a Gulácsy-kép (Vasárnap Comóban) ingerlő, púderesen, szelíden megszállott arcai. És hatalmas vetítővásznon a tenger, eltökélten bohóckodó emberek a régi nyári felvételen.
Erős döntésnek látom, hogy az élmények hátterét adó történelmi tények inkább csak érzelmi benyomásként jelennek meg, pedig a kiállítás által felölelt hat évtized a 20. század legtöbb változást hozó időszaka volt. Mindig más kultúrpolitikai kontextusban érkezhettek művészeink az álmaik városaiba, és más elől is menekültek oda. Márai életét, olasz útjait tekintve például megragadható lett volna az a politikai és kultúrtörténeti változás, amely elválasztotta az Olaszország-járót az olaszországi emigránstól.
A vállalt személyesség és a hátteret adó nagy ismeretanyag asszociatív, világépítő felidézése teszi különlegessé a kiállítást. Emellett emlékezetesen látványos, ötletes, helyenként mélyen szellemes. (A kisvendéglő étlapja, a kút, a sikátorok, a futurizmus-rész plakátjai, a nippes vitrin, az amatőr videofelvételek, az 3D-Aba-Novák, a bédekker-hangulat...) Kísérletezve használ minden médiumot és minden lehetséges élményt, ami egy kiállítótérben érhet valakit. (Egy jó pohár bor kéne még, mondják.) Múzeumpedagógusok derűs álma. Az idézett szövegek is épp olyan arányban és hosszúságban vannak jelen, hogy megoldják az irodalmi kiállítások paradoxonát: egy-egy mondatos érzéki illusztrációvá válnak, ahol a rövid leírás, gondolat, cselekménymozzanat erős impulzust ad, de nem húz be a szöveg saját világába. A kiállítás eltávolodik a szövegtől, és amellett az olvasó mellett dönt, akinek a kezében útikönyvvé válik a szépirodalom. És irodalommá az utazás.
(Megtekinthető: 2013. május 8-tól október 31-ig.)
Cziglényi Boglárka
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.