Ciao Italia! - hirdették a plakátok Párizsban tavasztól őszig a legújabb kiállítást, amely az Orsay Múzeum nagysikerű, 2016-os Dolce vita-kiállítása után ismét Olaszországra irányította a figyelmet.
A Ciao Italia! avagy egy évszázad olasz emigrációja és kultúrája Franciaországban először mutatta be az itáliai emigráció óriási hatását a francia társadalom gazdasági, szellemi életének szinte minden területére. A kiállítás színtere a Palais de la Porte Dorée impozáns art deco épületegyüttese, mely az 1931-es Nemzetközi Gyarmati Kiállításra készült. A Bevándorlás Nemzeti Múzeuma mai formájában 2007-ben nyílt. Történelmi, antropológiai, etnológiai, kulturális összetettségében vizsgálja - állandó és időszaki kiállítások, konferenciák, koncertek, előadóestek, színház, könyvtár, botanikus-kert, trópusi akvárium, éttermek keretében - a francia bevándorlás történetét.
A Múzeum korábbi kiállításai, mint a lengyel (2011), majd az algériai (2012) immigrációt bemutató is, fontos kordokumentumok. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a 10. éves jubileumi kiállítás éppen az olasz bevándorlás tematikáját helyezi előtérbe, egy évszázad (1860-1960) történetében, de napjainkig szólóan. A kiállítás gondolatisága azért is érdekes, mert magukat a franciákat szembesíti azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az olasz beáramlás milyen mélyrehatóan változtatta meg a francia gazdasági és kulturális élet szinte minden szegletét. A francia-olasz kapcsolatok történetét a 19. század vége felé idegengyűlölet és tömeggyilkosság is terheli: 1881-ben Marseille-ben olaszellenes támadások, 1893-ban Aigues-Mortes-ban a só-kitermelésben dolgozó olasz bevándorlók ellen végrehajtott, brutális gyilkosságsorozat jelzi a tömeges áttelepülés okozta érdeksérelmi és pánikreakciókat. Pedig a francia autógyártás, bányászat, fémipar, építészet, kőszobrászat, a kézművesség, zene, képzőművészet, irodalom, cirkusz, sport, a média és a szórakoztatóipar, divat, s nem utolsó sorban a konyhaművészet, nagy nevei, meghatározó egyéniségei között is számos az olasz származású.
Hét fehér Vespa fogad bennünket, kört képezve: szinte azonnal a "Római vakáció” filmképeit juttatva eszünkbe. Hatalmas freskóképek, intim fényképek, használati tárgyak, ruhák, plakátok, híres képzőművészeti alkotások, filmrészletek, dokumentumanyagok, vitrinekbe zárt hivatalos iratok… különböző zenei aláfestéssel teremtve igazi olaszos hangulatot.
Közismert a latin, majd az olasz kultúra jelenléte a gall, később francia földön. Középkori lombard bankárok, kereskedők, pénzemberek követik az itáliai tudósokat Párizsba, hogy megteremtsék a gazdasági élet alapjait. I. Ferenc francia király Itália szerelmese, Leonardo da Vinci mecénása. Leonardo a király karjaiban hal meg, és annak amboise-i kastélyában van eltemetve. A Mona Lisa Párizs látványossága. Fontainebleu, az "új Róma" felépítéséhez a király olasz mestereket, művészeket, kézműveseket hív udvarába. Cellini, Fiorentino, Il. Primatice vagy a hajós Verrazzano (a New York-i öböl/Új Angoulème felfedezője) előzik meg Medici Mária olasz udvartartását. Medici Mária átgondolt mecenatúrája óriási építkezések, remekművek sorát hozza létre. A zene, balett, álarcos előadások kíséretében fényűző udvartartása soha nem látott pompában "reklámozza" a királyi udvart, előrevetítve a Napkirály versailles-i pompáját. Az idegen, erős akaratú és erős akcentussal beszélő asszonyt a franciák nem szeretik, annál kevésbé, mivel az nagyban hozzájárul a francia étkezési szokások megváltoztatásához. Negyven szakács kíséri francia földre! Új zöldségeket hoz az udvarba, mint például az articsóka, a broccoli, a borsó, a spárga, a paradicsom… A firenzei szakácsok és cukrászok hozzák divatba a fagylaltot, a "sorbet"-t (sorbetto, magyarul sörbet), a koktélokat, ami az első párizsi kávéház szenzációja lesz a kávé mellett, a ma is híres Café Procope-ban, melynek alapítója, a palermói Procopio dei Coltelli. Medici Mária a vallásháborúk véres világában változtatja meg gyökeresen az étkezési szokásokat: bevezeti a villa (la forchetta) használatát!
Richelieu bíboros, Mazarin kardinális, a zeneszerző Lully, Casanova, Cagliostro, Cherubini nemcsak koruk befolyásos emberei, hanem későbbi francia regények, filmek hősei is. Az olasz jelenlétnek köszönhetően az udvarban kitűnően beszéltek olaszul. A commedia dell' arte műfaja állandó színházépületet kap, Théátre-Italien (Gelosi), az első operaelőadások olaszok, olasz nyelven (Pergolesitől, többek között).
A hivatásos forradalmárok, anarchisták elődje is olasz: a Michelangelo családjából származó Philippe Buonarroti. 1852-ben Párizsban telepszik le a gazdag milánói iparos, jogász, politikus, újság- (Le Siècle) és bankalapító (Parisbas), Henri (Enrico) Cernuschi (1821-1896). Felbecsülhetetlen értékű, egyedülálló távol-keleti gyűjteményét Párizs városának ajándékozza, ez a mai Musée Cernuschi.
A velencei-provanszál származású, óriási népszerűségnek örvendő Émile Zola (1840-1902) szellemisége, bátor, vádló magatartása ("J'accuse!") a koholt Dreyfus-perben példaértékű. Az olasz-lengyel származású francia költőfejedelem, Apollinaire (1880-1918) az irodalmi, művészeti mozgalmak meghatározó egyénisége. Itt újságok, irodalmi utalások, portrék (Picasso), fotók utalnak erre.
Az olasz államegyesítést a két ország határán, Nizzában született Garibaldi hozza létre, nem véreskezű forradalmárként, hanem mint az amerikai western-filmek hőse, lovon, ahogy a kor ikonográfiai dokumentumain láthatjuk, vagy a kiállítás festményein, fotóin. A Risorgimento folyamata, az új Itália létrejötte óriási társadalmi szakadékokat tesz láthatóvá. A feudális struktúra szétesése súlyos gazdasági krízishez vezet, főképp az iparilag fejlettebb Észak, és a szinte hűbéri viszonyban tengődő, földműves Dél között manifesztálódik. Itália 1861-es egyesítése után 26 millió olasz hagyja el hazáját! A kétségbeesés után az új élet reményét és az otthonkeresés földjét a történelmileg új állam, az Amerikai Egyesült Államok és Argentína nyújtja. Harmadikként pedig, már csak közelségénél és iparosodásánál fogva is, Franciaország. A kiállítás egy része dokumentumok, számadatok halmazával illusztrálja ezt a nyilvánvaló tényt az I. világháború, majd a 30-as évek gazdasági világválsága, a fasizálódó olasz és francia társadalom, végül a II. világháború tükrében.
Mindkét ország tekintetében érdekes a bevándorlás területi megoszlása is. A szociális, gazdasági, kulturális hovatartozás és elvárás meghatározza a franciaországi célállomást, a patriarchális, familiáris kapcsolatrendszer az újonnan bevándorlók földrajzi választását is. Család, ismerős, falubeli segítsége hozza létre a "Macaroni", "Rital" (az olaszok gúnyneve) negyedeket, városrészeket Marseille, Lyon, Párizs környékén, akárcsak New Yorkban a Little Italy híres-hírhedt negyedét.
A kiállítás leglátványosabb termei a XX. század avantgárd mozgalmainak alkotóit és alkotásait mutatják be. Franciaország, a francia forradalom eszméinek megfelelően a terre d'accueil, a befogadó föld. Párizs, a "fény városa", a "modern kultúra Alexandriája" (Giovanni Papini olasz író definíciója), az európai kozmopolita értelmiség találkozóhelye, Európa kulturális fővárosa. Párizs természetes menedékül szolgál az orosz arisztokráciának, forradalmároknak, anarchistáknak, antifasisztáknak, a népirtás elől menekülő örményeknek, különböző nemzetiségű, új utakat kereső művészeknek, feltalálóknak, vagy egyszerűen az otthontalan, jobb életre vágyó, kiszolgáltatott, akár francia breton, korzikai, lengyel, spanyol és más nemzetiségű embereknek.
Nem véletlen, hogy a Futurizmus Kiáltványa a párizsi Le Figaro hasábjain jelenik meg 1909 februárjában. 2009-ben, vagyis a centenárium alkalmával nagyszabású kiállítás volt a párizsi Pompidou-központban. Filippo Tommaso Marinettinek, a francia jezsuiták tanítványának, az európai futurizmus megteremtőjének, majd a későbbi fasiszta diplomatának néhány érdekes dokumentuma szerepel a kiállításon: a Le Figaro, a La Plume folyóiratok, fotók neves kortársak kíséretében, megjelent könyvek, publikációk.
Giuseppe De Nittis (1846-84) kiállított festményei szinte fotografikus pontossággal jelenítik meg az ún. Second Empire és a III. République építkezéseit, a párizsi szalonok, lóversenyek mondén világát. A Bariban született, majd Párizsban alkotó művész munkásságát a francia közönség a Petit Palais-ban bemutatott, impozáns gyűjteményes kiállításán (2011-12) láthatta. Gino Severini (1883-1966) képei közül a Nord-Sud (Észak-Dél, 1913) "polifonikusnak" nevezett festménye, mely a metró vonalát ábrázolja, Párizs két művészeti pólusát, a Montmartre és a Montparnasse világát köti össze. Alberto Savinio (De Chirico testvére) az ún. "Italiens de Paris", illetve a "Hetek csoportjá"-hoz tartozik: Massimo Campigli, Giorgio de Chirico, Renato Paresce, Filippo De Pisis, Alberto Savinio, Mario Tozzi elsősorban olasz identitásukat fejezik ki különböző stílusú festményeikben, a francia avantgárd vonulatában. Massimo Campigli (1895-1971) képei kifejezetten etruszk ihletésűek. A plakátok groteszk világát idézik Leonetto Cappiello (1847-1942) reklámképei, mint például "A Zöld Ördög" (1906) alkoholt (abszint) reklámozó figurája. A kevésbé ismert Giovanni Boldini néhány festménye a "macchiaioli" irányzatát képviseli, mint azt a "Carrozza a Versailles" (1873) című munkája is szemlélteti.
A francia és az egyetemes festészet nagy nevei, mint Edgar Degas (Gas), Paul Cézanne, Modigliani olasz származásúak: Degas gazdag nápolyi családból, Cézanne Cesana Piemonteséből, Modigliani Livornóból származik. Az itt kiállított festmények egy részét magángyűjtemények ajánlották fel. Modigliani csodálatosan szép, harmonikus portréja, akár egy fekete-fehér kinagyított fotó, már a "latin lover" mitikus hőseihez, a film világába vezet. Rudolph Valentino, Raf Vallone, Serge Reggiani, Marcello Mastroianni... Valószínűleg nincs kifejezőbb példája két nemzet hasonló érzékenységének, kulturális összetartozásának kifejezésére, mint a francia és az olasz filmművészet egybefonódása, egymásra hatása.
A legnagyobb olasz rendezők, alkotók, sztárok Párizsban, Párizson át érték el, élték meg legnagyobb sikereiket, ahogyan a francia filmművészet legnagyobbjai is az olasz film legnagyobbjain át, Rómában. A felsorolás hosszúra nyúlhatna. Egy szegény, 1916-ban Pármában született fiú édesanyjával 1926-ban egy Párizstól nem messze lévő olasz kolóniába érkezik. Az utca neveli, és később ő lesz a francia filmművészet legelismertebb, legnagyobb sztárja, egyben legtiszteltebb személyisége. Legendája, mítosza ma is él, és például szolgál. Lino Ventura (1919-1987) életét, munkásságát külön terem mutatja be. Dokumentumok, személyi tárgyak, fotók, filmrészletek, tévébeszélgetések elevenítik fel a sportolóból színészlegendává vált "parmesan"-t. A catch impozáns bajnoka első filmjében - Le gorille vous salue bien (A gorilla üdvözöl benneteket, Bernard Borderie, 1958) -, elsősorban kisportolt fizikumával van jelen. Az olasz bevándorló túllép a sztereotípiákon, hogy a francia társadalom minden rétegét képviselő, hétköznapi hősei után legendás francia hőssé váljon maga is: az Ellenállás, a Maffia, a Bűnüldözés hőséből a Nyomor elleni küzdelem legnagyobb hősévé. Jean Gabin után, "Lino" testesíti meg Jean Valjeant. Érdekes ugyanakkor Lino Ventura soha nem vette fel a francia állampolgárságot.
Lino mellett láthatjuk Toto-t, Fernandelt, Aldo Maccionét is, a népszerű filmvígjátékok hőseit, a korszak legnagyobb női és férfi sztárjai társaságában.
A franciaországi olasz bevándorlásnak nincsen akkora dokumentumfilmes, fényképes anyaga, mint az Amerikába érkezőnek a Szabadság-szobor szimbólumával. A kiállítás ennek ellenére számos fontos dokumentummal próbálja bemutatni a Franciaországba érkezett, különböző munkaterületeken boldogulni kívánók életét. Családok, közösségek, kisebb csoportok érkeznek a munkalehetőségek szerint, amelyeket csoportképek mutatnak be. Szegénység, összezártság, kiszolgáltatottság árad a mozdulatokból, az arcokból, a ruházatból, a munkaeszközökből. Ilyenek például a „Nápolyi cipőpucoló gyerekek Marseille-ben”, a „Bányászok a 4-es bányában Carvinban”, a „Fakitermelők a Drome-ban”, a „Vercors-i szénégetők”, az „Aratómunkások”, a „Szüretelők”, a „Nyári szezonmunkások a földeken”, az „Acélgyárban”, a „Kőbányában”, az „Építkezésen”, az „Útépítők”, a „Rózsát tisztító nők Grasse-ban” (a parfümipar fellegvárában), a „Dadák Marseille-ben” című fotók.
Az üveggyárakban dolgozó gyerekekről, a magukat modellnek kínáló nők piacáról természetesen nincs fénykép. Az egyéni fotó már a társadalmi felemelkedést jelzi: jól öltözött család hagyományos műtermi idillje, pastát, olasz élelmiszereket áruló kereskedő, vendéglője előtt álló szakács…
Az olasz bevándorlói közösségben való maradásának hátteréül az Egyház szolgál. A Vatikán missziókat szervez, papokat küld a laikus, antiklerikális Franciaországba, hogy a templom, a zarándoklat, a körmenetek segítségével megőrizze az idegenben élők hitét, vallásosságát. Kulturális intézmények, sportklubok - kerékpár, foci - alakulnak. Az olasz tulajdonú kávéházak szintén nagy szerepet játszanak a közösség összetartozásában: politikai gyűlések, szervezkedések, szórakozás, s nem utolsó sorban a játékszenvedély vonzza a férfiakat honfitársaikhoz. A lottó, a kártya- és hazárdjáték többféle formája olasz közvetítéssel vált ismertté.
A sikertörténetek közül két kivételes sors jelenik meg, egymástól eltérő kulturális közegben, s mindkettő a francia kollektív memória részévé vált. 2008-ban hal meg az utolsó "poilu" (szőrös), vagyis az I. világháború túlélője, aki még részt vett a legutóbbi, novemberi Diadalív alatti nemzeti ünnepségen, mint a francia nemzet hőse: Lazare (Lazzaro) Ponticelli 110 évesen hal meg. A Bettolában született, szegénységre ítélt, írástudatlan olasz gyalog indul el Franciaországba a családja után. Olasz és francia zászló alatt szolgál az európai hadszíntereken.1921-ben a három Ponticelli testvér létrehozza ipari fémcsövekkel foglalkozó vállalkozását, mely továbbfejlesztve napjainkban is sikeresen működik. Lazare Ponticellit a legnagyobbaknak kijáró nemzeti pompával temetik el.
Cino Del Duca (1899-1932, vedi sotto) kivételes tehetsége a francia sajtónak, könyvkiadásnak, könyvnyomtatásnak, mecenatúrának, újságalapításnak, képregény-kiadásnak, filmiparnak. Ő is szegény olasz családból származik. Kommunista tevékenysége miatt munkanélkülivé válik, ponyvaregényeket árul, majd létrehozza első könyvkiadó cégét, L'Intrepido néven. A fasizmus elől 1932-ben Franciaországba emigrál. Hurrah! nevű újságja megismertet az amerikai comics és az olasz fumetto képregényekkel. 1947-től tizennégy ún. női magazint ad ki, melyek hihetetlenül népszerűek lesznek. A sikeres sajtómágnást természetesen minden oldalról támadások érik. Válaszul megvásárolja a legfontosabb információs fórumokat, vesz párizsi és milánói könyvesboltokat, és megalapítja a Del Duca Filmprodukciót. Filmjei között filmtörténeti remekművek vannak, mint például Michelangelo Antonioni A kaland-ja (L’avventura), vagy Pier Paolo Pasolini A csóró-ja (L’accattone).
A politika-i portrék sorából két nevezetes személyiség emelkedik ki: az egyik anarchista, a másik ellenálló. Santo Jeronimo Caserio (1873-1894) 1894. június 24-én megöli Sadi Carnot-t, a Francia Köztársaság elnökét Marseille-ben. Halálra ítélik. Az anarchista alakja megerősíti az olaszellenes sztereotípiákat: az olaszok hangosak, agresszívak, piszkosak, vadak, gyorsan előrántják a kést… Guido Palmino (1946-1945) ugyanakkor a francia ellenállás mártírja, sok más honfitársával együtt.
A francia köztudatban a "zene" fogalmához az "olasz" jelző társul. A franciák által oly kedvelt harmonika olasz vándormuzsikusok által vált közkedveltté. A július 14-i nemzeti ünnepet a mai napig is vidám utcabálokon ünneplik a franciák, harmonikaszóra. Az olasz származású énekesek, előadóművészek hosszú sorából néhány nagy név: Edith Piaf - édesanyja livornói olasz-berber -, Georges Brassens, Yves Montand, Léo Ferré, Serge Reggiani, Dalida, Claude François…
A legnagyobb francia cirkuszokat is olasz családok hozták létre, mint például a Bouglione-család, a Fratellini-testvérek, de ilyen volt Achille Zavatta társulata is. Ettore Bugatti(1881-1947) a francia luxus- és sportkocsi-ipar megteremtője. A divat-és luxusipar világát olasz alkotók fémjelzik: Elsa Schiaparelli, Nina Ricci, Pierre Cardin, Loris Azzaro, Emanuel Ungaro… És a sport világáról sem feledkezhetünk meg - Platini, Alesi, Cantona, Ginola,..
A kiállítás egyfajta büszkeséggel mutatja be egy évszázad olasz-francia "latinitását", s talán azt a sikertörténetet, melyet e két nép a francia forradalom szellemisége - Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! - jegyében létrehozott.
Daoudal Gertrud
