Az utóbbi években igen népszerűek az Ammaniti-regények és a belőlük készült filmadaptációk. Most sincs másként az író legújabb regényével. A rendező ezúttal a tolószékbe kényszerült Bernardo Bertolucci, az eredmény: egy lenyűgöző lélektani fejlődéstörténet.
A világhírű rendező különös érzékenységgel fordul egy mai olasz tinédzser világa felé, aki gondolataiban szárnyalni képes, a valóságban azonban igencsak magának való, befelé forduló, emiatt egy pszichológushoz is kénytelen eljárni. A síszünetben Lorenzo leköltözik a pincébe, hogy ne hozza magát kellemetlen helyzetbe anyja előtt, akinek azt hazudta, hogy síelni megy az osztálytársaival.
Mindent jól eltervezett azt otthoni síszünethez, ám számításait alaposan keresztülhúzza, amikor váratlanul megjelenik nála féltestvére, akinek sikerül kimozdítania hősünket az addigi életviteléből, mivel Olivia épp a drogról készül leszokni.
A filmet Bertolucci trasteverei lakásán forgatták, talán nemcsak azért, mert a rendező az utóbbi években - sok sikertelen műtét eredményeként - itt töltötte idejét ’szobafogságban’. Bezártság és szabadság, tinédzser álmodozás és útkeresés, fiatalkori lázadás, a felnőtt létbe való beavatás, anya-fiú komplexus, buddhista létfelfogás: sok korábbi Bertolucci-filmből fedezhetünk fel motívumokat a film megtekintése során, melyek végül a film csúcspontjában, a David Bowie Space oddity című zeneszámának olasz változatára (Mogol: Ragazzo solo, ragazza sola) történő táncban nyernek új értelmet.
A regény megfilmesítése jól sikerült, azonban a hangsúly mindenképpen a bezártság és szabadság, a függés és önmagunk feladásának, meghaladásának kérdése felé tolódott el, ami végül is előnyére válik a filmnek. Átvitt értelemben főhősünknek Dantéhoz hasonló utat kell bejárnia, azaz lefelé indult, aztán mégis felfelé kezdett haladni. Feladta önmagát, hogy segítsen másnak, de közben önmagán segített. A fiatalok nem is tudták, hogy kölcsönösen szükségük volt egymásra.
Elgondolkodtató, szép film.
Zombori Áron
