A napokban vettünk végső búcsút tanszékünk professzor emerita tanárától a Rákospalotai Temetőben. „Erzsike” hosszú évtizedekig dolgozott az ELTE BTK Olasz Tanszékén, amikor én diákként odakerültem 1972-ben, már régen ott volt. Szakmai és életútját plasztikusan felidézi tanszékvezetőnk, Giampaolo Salvi professzor gyönyörű és pontos búcsúbeszéde, mely a Bölcsészkar honlapján olvasható: ttp://www.btk.elte.hu/file/Kir_ly_Erzs_bet.pdf
Király Erzsébet alapos és kiterjedt tudásáról, finom gondolkodásáról mindenki tudott, aki ismerte. Pályánk – a természet adta időbeli eltéréssel – valahogy párhuzamosan futott, néha mégis összetalálkoztunk. Amíg az olasz szakot végeztem, 1972 és 77 között egyszerűen egyetlen közös óránk nem volt – a mindenkori órabeosztás elfuttatott egymás mellett bennünket. De a felejthetetlen emlékű Klaniczay Tibor legendás ReBaKuCs-rendezvényein (Reneszánsz és Barokk Kutatócsoport) távolról, félközelből láttuk egymást néha. Amikor 1994-ben a tanszék állományába kerültem, egy jól érkezett pillanatban leültünk egy-két sörre, és kibeszéltük magunkat, vagyis inkább megismertük egymást. Akkor derült ki, hogy korábban egészen más képe volt rólam, mint amilyenről a folyamatos együttműködés során személyesen meggyőződhetett. Akkor egyszer s mindenkorra kiderült, hogy erkölcsi és szakmai értékeink azonosak, felfogásunk hasonló.
Az évek teltek, dolgoztunk, Sallay tanár úr és Takács József kollégánkkal együtt 2000-ben megalapítottuk az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának Italianisztikai Irodalom- és Művelődéstörténeti Doktori Programját, amelynek kezdetben ő lett a vezetője. Aztán egyre jobban kellett küszködnie a mind legyőzhetetlenebbnek tűnő közlekedési távolsággal, amely fatális, misztikus dimenziót kezdett ölteni nála, valamint a valós és valósnak érzékelt betegségekkel. Ritka találkozásainkat telefonbeszélgetések meghitt eszmecseréjével sűrítettük, nem túl gyakran, de megbízhatóan. A párhuzamosok futottak, s miután egyre aggasztóbb hírek érkeztek az általános egészségi állapot romlásáról, az egyik vonal egyszercsak megszakadt. Legalábbis földi perspektívából.
Akik ismerték, értik: Erzsike sokszor úgy volt, mintha nem lenne. Most úgy nincs, hogy van. Lehet, hogy mégis találkozunk a végtelenben?
Szkárosi Endre