Egy kor szelleme, irodalma, művészete soha nem érthető meg csakis évszázadokon keresztül egyetemesen számon tartott csúcsműveiből és közvetlen környezetükből – azt a gazdag kulturális összefüggésrendszert, a párbeszédek és propozíciók izgalmas szövetét is érdemes szem előtt tartani, amelynek szálai, kapcsolódási pontjai és ezek közös dinamikája alkalmat adnak a capolavori létrejöttére is. Nemrégiben jelent meg Vígh Éva fordításában és gondozásában a manierista-korabarokk irodalom egy sajátságos műfaját megjelenítő Giulio Cesare Capaccio könyve Tanmesék – apológusok címmel a Lazi Könyvkiadónál. Az italianisztikai szempontból is érdemleges kiadvány a tágabb korszak kultúrájának jobb megértéséhez szükséges ikonológiai értelmezés tartományát is megnyitja, hiszen e tanmesék egészét tekintve a rövid példázatszövegekhez minden esetben egy-egy, a kor gondolkodásának fontos képi utalásait mozgató, a morális vonatkoztatást vizualizáló metszet társul.
Részlet Vígh Éva utószavából
A reneszánsz és barokk kor értelmiségije számára lehetséges életutak egyik legjellemzőbb pályáját járta be a Salerno közeli Campagna d’Eboliban, 1552-ben született Giulio Cesare Capaccio. Nápolyban kezdte meg, Bolognában fejezte be jogi tanulmányait. A város titkáraként vagy a neves Accademia degli Oziosi alapító tagjaként elsősorban Nápolyhoz kötődött ugyan közéleti és irodalmi munkássága, mégis hol hivatalos utazásai, hol kényszerű száműzetés következtében Itália más vidékein is otthonosan mozgott. 1616-tól 1623-ig például II. Francesco Maria Della Rovere urbinói fejedelmi udvarában volt a könyvtár felelőse, fejedelmi tanácsos és diplomata, ám bármilyen megbízatást látott is el, egész életét, 1634-ben, Nápolyban bekövetkezett haláláig átszőtte irodalmi, történeti és politikai művek írása.
Udvari tevékenységéhez és életformájához kapcsolódó művek írása tehát igen testhezállónak bizonyult, amelyek közé sorolható a titkárról szóló, több kiadást megért műve (Del Secretario, 1589). Történelmi érdeklődése több művében nyomon követhető, különösen a Nápoly és környékének történetével és leírásával foglalkozó Neapolitanae historiae (1607) vagy a Pozzuolira összpontosító Historia Puteolana, amelyekben a régészeti leírásokat szerencsésen ötvözte irodalmi hagyományok ismertetésével. Az Il forastiero (A külhoni vendég) c. dialógusa is (1634), amely talán a legismertebb műve, Nápolyt és történelmét mutatja be a politikai berendezkedésen az ókortól az alkirályok, tehát saját koráig. Retorikai és műveltségi készségét számos szónoklata, panegirikusza bizonyítja. Politikai állásfoglalását, ismereteit és tapasztalatait a fejedelemről szóló és a XVII. századi államrezon-irodalomhoz is kapcsolódó Il Principe (A fejedelem - Venezia, 1620) című értekezése tükrözi, amelyben több mint kétszáz «politikai és erkölcsi figyelmeztetést» foglal össze, amelyek «bármilyen úriembernek rendkívül hasznosak a társas viselkedés, a családi élet szervezése és az államok kormányzása végett» – mint olvashatjuk az 1620-as, nápolyi kiadás címlapján. Az erkölcsfilozófiai tartalom Alciato emblémái ihlette képekben vizualizálódik, ami e művet az ikonológia kultúrköréhez is kapcsolja. Az emblémás könyvek jelentőségét még 1592-ben felismerte Capaccio, amikor megjelentette a Delle imprese (Az impresákról) című munkáját, amely harmadik könyvének jellege (mottó, kép, vers, magyarázat), illetve különösen az állatoknak (és növényeknek) szentelt második és harmadik könyv tematikája miatt úgyszólván előtanulmányként szolgálhatott a metszetekkel és erkölcsi eszmefuttatással ellátott tanmesék (Gli Apologi – Tanmesék-Apológusok) 1602-es megjelentetéséhez.
Capaccio apológusai, állatmeséi, avagy tanmeséi, amelyek több alkalommal láttak napvilágot a XVII. század elején, a tanmesék iránti töretlen érdeklődést és a rövid erkölcsi tanulságok retorikai célból, prédikációkban példatárként való felhasználási lehetőségét jelzik. A tanmese e funkciójára egyébként Capaccio is utal előszavában, hiszen a különféle retorikai alakzatok, valamint a retorika egyéb klasszikus eszközeinek felsorolásából az apológus sem hiányozhat. E morális magyarázatokkal és befűzésekkel, amelyek egyébként a tanmesék és apológiák szerves részét képezték az ókor óta, a középkori bestiáriumok egy része is élt, a Physiologus mintáját is követve. Capaccio tanmeséinek szándékai szerint az apológusok az egyszerű, kevésbé olvasott közönséghez szólnak, akik számára a metszetek látványa kellő kiegészítésként szolgál az értelmezéshez, míg a könyv második részében helyet kapott, az apológusoktól függetlenül is olvasható tudós fejtegetések (Dicerie morali) az igényesebb és felkészültebb olvasók igényeit voltak hívatottak kielégíteni.1 Ám mindkét célközönség elvárásához igazodott a szerző az olvasókhoz szóló előszóban, amikor a horatiusi „kellemest a hasznossal” poétikai elvét hangsúlyozza, megjelölve ezzel általában a tanmese rendeltetését is. A tanmese ugyanis nemcsak erkölcsi épülésünket segíti, hanem «gyönyörködteti lelkünket, edzi elménket, csillapítja a mélabút, és a kikapcsolódás közepette apránként az életvezetéshez is tanácsot ad» – olvashatjuk az előszóban. A szerző is tisztában volt e műfaj történeti-retorikai szerepével, és a tudós prológus bizonyítja, hogy Capaccio kiválóan ismerte a fabulával elméletileg foglalkozó ókori szerzőket, Cicerót és Quintilianust, de utal Platónra és Arisztotelészre is. Nyilvánvaló az is, hogy Capaccio tájékozott volt az reneszánszkori olasz szerzők műveit illetően, a tanmesék írásában előfutárait, továbbá a retorikai-poétikai kérdésekről folytatott vitákat, s tájékozott volt általános művelődési kérdésekben is. Mindezek felemlegetésével a tanmesék elméleti-gyakorlati jelentőségét kívánta hangsúlyozni, vagyis elméletileg megalapozni az apológusok közzétételét.
(…)
A tanmesék történetének fontos láncszeme a humanisták ez irányú tevékenysége. Ermolao Barbaro, Guarino Veronese, Lorenzo Valla mellett feltétlenül említést érdemel itt Leon Battista Alberti, aki életfilozófiájának mintegy összefoglalásaként, szép latin prózában, 1437-ben írta meg száz apológusát (Apologi centum). Albertit később Bernardino Baldi sorolta elődei közé, aki viszont – mint tudjuk szintén a Tanmesék-Apológusok előszavából – Capaccio művét inspirálta. Az Alberti és Capaccio műve között eltelt mintegy százötven esztendő azonban rendkívül gazdagnak mondható – Aiszoposz, Phaedrus, Babriosz vagy Avianus nyomán írt – állatmesékben, apológusokban. Bartolomeo Scala 1481-ben, Lorenzo de’ Medicinek ajánlotta latinul írt száz apológusát; Lorenzo Astemio Hecatomythiuma (1505) a nagy görög mesélőt a reneszánsz szellemességgel ötvözte; Leonardo da Vinci milánói éveiben lejegyzett meséi és bestiáriuma pedig Aiszoposz mellett Alberti-hatást is mutat. A XVI. századi itáliai mesélők Aiszoposz és a többi ókori mesélő fabuláinak kiadásával, adaptálásával és hol latinra, hol olaszra való fordításával, versbe szedésével vagy éppen prózában történő közlésével, magyarázatával, átírásával járultak hozzá a fabulák és az apológusok továbbéléséhez. A napjainkban jórészt ismeretlen irodalmárok mellett, mint pl. Gabriele Faerno, Giovan Mario Verdizotti, Cesare Pavesi, Giulio Nuti, a reneszánsz kor olyan jeles szerzői, mint Angelo Firenzuola vagy Anton Francesco Doni is ezt tették, hol irodalmi, hol filozofikus megfontolásoktól vezérelve. Angelo Firenzuola La prima veste dei discorsi degli animalijában (Az állatok beszélgetéseinek első verziója), a hindu életbölcselet és mesegyűjtemény, a Pancsatantra első olasz nyelvű, toszkanizált változatában a szórakoztatás mellett a politikai üzenet is nyilvánvaló.
A szöveg egésze és néhány illusztráció elérhető itt:
http://itadokt.hu/reneszansz_barokk
