A képen látható férfit Antonio Manfredinek hívják, egy képzőművészeti galéria igazgatója, és elégetett festmények hamvait szemléli. A fénykép maga pillanatfelvétel egy videóból, amelyet Miriam Wuttke performanszművész mögött, a háttérben vetítenek. A művész hamvakkal játszik. Mint egy homokozó gyerek, egy szertartást végző sámán, mint egy gyászoló nő. Előadásának nézői a 13. dOCUMENTA látogatói. A performansz címe: Ashes – a hátterét adó megtörtént eseté pedig: Art War.
Hetente három festmény égett el Casoria főterén, a Nápoly szomszédságában lévő kis településen. A kreativitás hadat üzent a közönynek, a pusztítás megfenyegette a rendszert, a rítus felszakította a hétköznapokat, a tűz végigfutott az idegeken. És mindenekelőtt számos kortárs műalkotáson, a Casoria Art Museum kb. 6-7000 eurót érő darabjain. Severine Bourguignon francia festő melankolikusan egyezett bele, hogy liliomot ábrázoló képét elsőként, mintegy hadüzenetként elégessék. Mások az alkotásuk elpusztításában inkább a teremtő energiát látták. Ez az erő inspirálta azokat is, akik később világszerte (Magyarországról is) csatlakoztak az Art War-hoz, az anyagilag kiszolgáltatott helyzetben lévő képzőművészeti szcéna öntudatos segélykiáltásához. 2012 tavaszán összesen 23 országban égtek porrá műalkotások; a csatlakozó művészek a saját műveiket gyújtották meg. Az így összegyűlt hamu adta a 2012 júliusában a dOCUMENTA társadalmi részlegébe meghívott performansz kellékét és referenciális hitelét.
A múzeum korábban több látványos gesztussal próbálta felhívni a figyelmet az anyagi gondokra, amelyeket a gazdasági krízisben folyamatosan csökkenő állami támogatás mellett a maffiával ujjat húzó kiállításaik során keletkezett kár is okozott. Menedékjogot kértek Angela Merkeltől, felajánlva, hogy mindenestül átköltöznek Németországba. Később egy tiltakozás keretében napokra gyászdrapériákkal takarták le a képeket. Az Art War is megbecsülésért és pénzért indított elkeseredett háborút, de kiáltványában átfogóbb kritika is megfogalmazódott:
„The final aim of artistic production is the work of art, unique and untouchable, an extension of human self-consciousness (…). To destroy it with fire means to deny its intended function, almost an act of vandalism modifying its original meaning and turning it into means of social protest. We live in a period of heavy social and political movements. (…) It is a movement against the ravages of capitalistic greed to and an outcry for freedom. The longing for freedom is not just for populations under dictatorship but also for the social classes oppressed by a financial instability conditioning their lives. New enemies came out, banks, financial groups, economy lobbies leading and monopolizing the market. The same is happening in the world of art and culture (...)”
Ülünk végül egy nagy halom hamu fölött, és azon tűnődünk, hogy mi a baj. A hamu maga? A fölösleges pusztítás provokál? Vagy az, hogy egy festménynek könnyű pernyeként nagyobb a súlya, mint tíz perccel korábban volt, még a sugárzó, befejezett egyediségében? Vagy egyértelműen a „rendszer” volna a hibás, amely erre kényszerített? De melyik rendszer... gondolhatunk a megváltozott műveltségre és kultúrafogyasztásra; a kultúrafinanszírozás megszorításaira Európa-szerte, és kis baleseteire (pl. az összedőlt házra Pompeii-ben); a piacalapú műtárgy-kereskedelemre; esetleg a kapitalizmus egészére. Sőt, Nápolyról szólva, és ismerve a múzeum harcos előéletét, mellékesen a maffiára is. Amely szintén a tüzet használja fegyverként emberek és intézmények ellen, mint az abszolút hatalom szimbólumát. Nápoly környékén nem csak könyvek vesznek el, ha felgyújtanak egy könyvtárat – egy másik világba vezető út szűnik meg. Vérre menő kérdés, hogy melyik kultúrát választja egy tizenöt éves fiú: a maffiához csatlakozik-e, vagy lát maga előtt más lehetőséget is.
A fülembe cseng Jamie Crawford brit vizuális művész kijelentése is, aki egy másik festményégetés kapcsán a befejezett mű frusztrációjáról szólt. Hogy meg lehet szabadulni még attól is. A tűz fényt hoz és pusztulást, egyszerre figyelmeztet és fenyeget. Az antropológiai univerzálék nyelvét beszéli. Rossz emlékeket idéz, és letisztáz az alapokig. A CAM akciója egyszerre volt képrombolás és önfelgyújtás, nyugtalanítóan összemosta az áldozat és az erőszaktevő két pólusát. E két kulturális szerepkör egybeolvadása pedig – amint azt az elmúlt évek forrongásai világszerte mutatták – nagy cselekvési potenciált szabadíthat fel.
Persze a forradalmi gesztusokat mindig bohózat is kíséri. Három hónap égetés után, júliusban a képtár levelet kapott az olasz kulturális minisztériumtól, hogy a gyűjteményt állami ellenőrzés alá vonják. Ugyan az 50 évnél fiatalabb műalkotások jogilag nem számítanak köztulajdonnak, kivételes esetben (ha a mű meghatározó az ország kulturális identitása szempontjából) mégis állami feladattá válik, hogy az alkotás épségét biztosítsa. A CAM által hónapokig űzött provokáció pedig, úgy látszik, nemcsak a sajtóérdeklődés, de hirtelen az olasz kulturális önértés középpontjába is állította ezeket a festményeket. Felértékelésükkel ugyanis a minisztérium jogalapot kapott arra, hogy ha pénzt nem is, de figyelmet fordítson a CAM-re. Manfredi igazgató megpróbált utánajárni a rendelkezésnek, a helyi hivatalban azonban nem tudtak az ügyről – majd pár hét elteltével megkapta a második levelet is a minisztériumtól, amelyben visszavonták az elsőt.
Az Art War nagy sajtónyilvánosságot kapott, az utána következő eseményekről viszont már nem hallani. A múzeum igazgatója azonban készségesen válaszolt e-mailben a kérdéseimre. Mint írja, mivel az Art War-ral közvetlen eredményt nem értek el, stratégiát váltottak. Új kiállításaik a hatalom működésével kapcsolatos témákban (választási manipulációk, korrupció, kultúraellenesség) provokálják a nyilvánosságot és a döntéshozókat. A múzeum egyre szélesebb közönséget vonz, köztük sok fiatalt, akik nemcsak a kísérletező művészetet, de a társadalmi problémákat is saját ügyüknek érzik. Politikai és gazdasági érdekcsoportok továbbra sem támogatják a múzeumot, hiszen az nem hoz szavazatokat; sőt, nem ritkák a támadások sem. Manfredi levele ezzel a mondattal zárul: „This is not the end of the story, now the CAM Museum survive as in a »Fort Apache«.”
A dOCUMENTA-performansz rövid összefoglalója: http://www.casoriacontemporaryartmuseum.com/blog/en/cam-war-art-documenta13
Cziglényi Boglárka