Két évvel eredeti nyelvén történt kiadása után idén, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg magyarul – Lukácsi Margit fordításában –, kétnyelvű kiadásban is az elismert, kortárs, olasz költő, Daniele Cavicchia negyedik verseskötete – az első három: A próbababa (1993), A páciens párbeszédei (1998), A figyelmetlen őr (2002), A bálnák melankóliája (2004) –, melynek bő kétharmadát a címadó, bölcseleti poéma foglalja el.
Cavicchia, akinek harmadik, díjnyertes versválogatásához a XX. század egyik legfontosabb, itáliai költője, Mario Luzi írt előszót, korábban az Il Messaggero munkatársa volt, és két irodalmi folyóiratot is szerkesztett. A víz asszonya – mint az a világhálón a Könyvfesztivál alkalmából olvasható – a harmadik része „annak a verseskötet-trilógiának, amelyben tizenhét éves lánya betegségét és halálát dolgozta fel a költő, filozofikus, bibliai utalásokkal teli hosszú versekben és töredékekben”, melyekről egy olasz nyelvű interjújában így nyilatkozott: „Nem akarom azt hinni, hogy minden a testünkre korlátozódnék, vagy arra, amit magunkból és másokból láthatunk. Talán többek vagyunk, és nem kell szükségszerűen valamely valláshoz tartozni ahhoz, hogy eltávolodjunk testiségünktől: a távolság olykor közelségeket szülhet” (ford.: a szerk.). A versei párbeszédességét firtató kérdésre ugyanitt válaszol egy fontos mondattal: „Azt hiszem, majdnem mindig önmagamat faggatom”. Ez is segíthet Daniele Cavicchia költői szavának megértésében, mely a filozófus Sergio Givone előszavát idézve „egy visszhang visszhangja, mindazonáltal pontosan az, ami. Nem alluzív, nem allegorikus, nem metaforikus. Épp ellenkezőleg: jelentésgeneráló. A saját énekét visszhangozza. Azt az éneket, amely nem akar más formában újraéledni. Egyes-egyedül és szűnni nem akaróan csak visszhangozni” (ford.: Lukácsi Margit). E szavak – melyek a Dante Isteni Színjátékának elvont helyett szószerinti értelmezését hangsúlyozó elemzéseket juttatják eszünkbe – szinte egy mélyen gyökerező, itáliai hagyomány folytatásává emelik Cavicchia költészetét, de sokkal inkább valami kezdetévé. „Mert – Givone szavaival – a víz forrás, kezdet, minden dolog eredője. Ám úgy tűnik, a víz fölött egy magasabb rendű princípium uralkodik, akit a vers a víz asszonyaként emleget. Ki volna hát a víz asszonya? Kiről is beszél a víz asszonya, ha nem saját megkettőződött legbelső lényéről, amikor harmadik személyben egy másik nőalakot említ?”. És ki lehet a vele kapcsolatba kerülő férfi, illetve a hírhozó, az angelos alakja? Akár ki-ki saját válaszaira is rálelhet a könyv olvastán.
(Budapest: Széphalom Könyvműhely, 2013)
Faragó Dániel