Ki az olasz, és milyen az? Ki az angol, és milyen az? És ki a magyar meg a görög, és milyen az? Milyen az európai?
És egyáltalán hol is vagyunk Peter Strickland eredetileg Magyarországon forgatni kívánt filmjében, amelynek aztán villámgyors helyszínváltással Londonban kellett elkészülnie, többek között német pénzből is, olasz és magyar résztvevőkkel? (Strickland első, sikeres nagyfilmje, a Varga Katalin balladája is magyar vonatkozású volt, például egy cserépfalui bagoly hangja is szerepet kapott benne.)
Már ekkor arról írtak a tudósítások, kritikák, hogy Strickland a film hangját értelmezi alapvetően újra, amely a képpel és a dramaturgiai cselekménnyel, a színészi részvétellel egyenrangú alkotó tényezővé válik. Így már érthető is, a Berberian Sound Studio miért játszódik éppen egy olasz posztprodukciós horrorfilm-hangstúdióban, valamikor a hetvenes években talán. A horrorfilm, amelyből egy másodpercnyi képet sem kapunk filmünk során, már készen áll, most készül hozzá a hangalájátszás és az utószinkron, amelyhez egy Angliában élő, szuperzseni hangmérnököt hívnak, akinek mellesleg - a szent művészet nevében - még az útiköltségét sem akarják kifizetni. Kiélt, kivénhedt, hiú és gonosz üzleti iparosok zsarolják ki a közreműködők lelki energiáit, a testiről és az idegiről már nem is beszélve. Az átgondolt dramaturgia cselekménybeli, képi és hangi megvalósulása során a horror a helyszínen dolgozó, részben zsarnokoskodó emberek között áll be, egy egyetemesen embertelen világról adva képet, ahol mindenki annyit ér – legfeljebb -, amennyije van.
A BBS-ban mindenki úgy beszél olaszul vagy angolul, ahogy és amikor éppen esik, jól, rosszul - hiszen ez a világ nem ismer határokat, nemhogy a nyelvek, de az emberi személyiségek, testek és lelkek között sem: ha csoda nem történik, az agresszió, a nem szűnő, folyamatos inzultus világállapottá válik. Még a szerény, esetlen angol hangmérnök is a végén úgy beszél olaszul, mintha olasznak született volna – eggyel szaporítva a jellegzetesen enigmatikus utalások számát. A hang pedig végzi a magáét: a banális és őrült felvétel abszurd hangjai a különböző emberi karattyolásokkal, a zenékkel és az utómunka alatt álló horror- és a szemünk előtt zajló valódi filmben drámai szerepet játszó zajokkal, zörejekkel és a zenével együtt egyetlen árnyalt, nem szűnő, a szereplők és a néző között is áramló, tragikus szimfóniát alkotva.
Nem könnyű mozi. De állat.
Szkárosi Endre